Kategória: Vélemény

Már csak ő van, és éppen emiatt zavar olyan sok mindenkit Franciaországban éppúgy, mint Európa többi részén. Csak Emmanuel Macron van, ugyanis a francia baloldal és a jobboldal pocsék formában van, mert Angela Merkel hamarosan nyugdíjba vonul, mert Nagy-Britannia távozik, mert a német gazdaság kifullad, és mert Madridot és Rómát válságok fojtogatják.

Igaza volt a kisgyereknek Andersen meséjében? Igaza volt Emmanuel Macronnak, hogy felfedte a király meztelenségét az Economist hasábjain, amikor „agyhalottnak” nyilvánította a NATO-t, aztán hozzátette, hogy azt a szabályt, hogy az államháztartási hiányt a GDP legfeljebb 3 százaléka lehet, „egy másik évszázadból” felejtették nálunk?

Jó hír, gondolja bizonyára mindenki, hiszen semmi sem tűnik helyesebbnek és megnyugtatóbbnak, mint azok az célok, amelyek a világ négy sarkában élő férfiak és nők tömegeit képesek közös táborba terelni.

Hong Kongban és Bejrútban, La Pazban és Bagdadban, Conakryban és Algírban, és még nagyon sok másik városban ezek a tömegek a jogállamiságért és a társadalmi egyenlőtlenség ellen tüntetnek, a szabadságért és a korrupció ellen, a javak adózás útján történő újraelosztása mellett és a természet elpusztítása ellen, a demokráciáért és a diktatúrák ellen, legyenek azok katonaiak, elnökiek, oligarchikusak vagy kommunisták. Hogy lehet nem észrevenni, hogy Libanonban, Szudánban, Irakban és Algériában a második felvonása játszódik az arab forradalmaknak, amelyeket olyan gyorsan halottnak nyilvánítottak és eltemettek, most mégis felszínre törtek, továbbra is az emberi jogok nevében, nem pedig identitásbeli vagy vallásos fanatizmusból?

Nem csak Budapesten zajlottak az események a hétvégén. A magyar főváros október 13-án vasárnap átállt az ellenzék oldalára, de ezen kívül Orbán Viktor vereséget szenvedett a huszonhárom megyei jogú városból tízben, miközben Lengyelországban a jobboldali konzervatív Jog és Igazságosság párt, habár a parlament alsóházában fölényesen győzött, elég nagyot veszített: a lengyel szenátust.

Messze vagyunk attól, hogy a magyar és a lengyel kormánypárt-féle„új jobboldal” bukásáról beszéljünk, de ettől függetlenül nagyon figyelemre méltóak a csapások, amelyeket elszenvedtek. Ugyanis olyan hatalmak rázkódtak most meg, amelyek irányításuk alatt tartják az audiovizuális médiát, és amelyek éppen gazdasági fellendülésben kormányoznak.